In da' néz

Végül befuccsol az autóbérlés, és órákat ülünk egy óriási plázában, a két elveszett útitársra várva. Csalódottan iszogatjuk méregdrága Starbucks kávénkat – amit azért rendeltünk, mert a Starbucks internetet ígért- ami persze nem működik. Késő délután befutnak, gépük négy órát késett. Hétszemélyes kisbusszal robogunk a vulkanikus tó felé. Ez itt a közép-felső osztálybeli közlekedési eszköz, helyi nevén „Travel”. Szuperhideg és nagyon lassú. A légkondi igazi, kontinentális telet teremt az utastérben, sapkában ülünk, csak a hó hiányzik. A sofőr a fixen kijelölt találkozási pontokon óránként megáll egy cigarettára, esetleg gyors sakkjátszmára a kollégákkal. Bedob egy „POP MIE”-t, ami az otthoni kínai instant tészta hungarocelldobozos változata. Szóval ilyen a Travel. De legalább jó drága, négyszerese a helyközi buszjáratoknak. Viszont garantáltan nem utazol együtt csirkékkel, féltengelyekkel, félcsirkékkel és akkumulátorokkal. Mondjuk nekem semmi bajom a csirkékkel. 

A Toba tó gyönyörű, kontinentális élményünk a travelből kiszállva is folytatódik: Koranyár, kellemes szél, semmi pára. A tópart teljesen Balaton feeling a nyolcvanas évekből! Egészen otthon érzem magam. Az ausztrálok is jól, bár kevésbé otthon – magyarázom nekik, hogy nekem ilyen volt a gyerekkorom. Bungallókban szállunk meg, és egyszerre annyi fehérembert látok, mint az elmúlt négy hónapban összesen nem! A Lonely Planet átka. Egészen elszoktam az európai arcoktól, kicsit „támadólag hatnak” így egy rakáson, sörük és hamburgereik társaságában. Négy hónapja ez az első hely, ahol fázom, és ez az első nap, hogy melegvízben zuhanyozom – ami mindenért kárpótol.

Másnap túlélő túrára indulunk – ami csak útközben derül ki. A sziget térképéről nem látszik, hogy az utak nagyrésze erdei, hegyi földutat és vízmosást jelent. Úticélunk a szigeten lévő kis tó, ami csak ezeken az utakon keresztül érhető el. Arienak úgy feltörte a cipője a lábát, hogy elfertőződött, ezért egy hete mindenhova mezítláb közlekedik- így vezeti a motort is a kősziklák között. Azért valahogy lejut. Joel – mint az már a hullámzó tengeren is kiderült – vidéki gyerek: minden járművet vezet és mindent megszerel. A hegyvidéki rallyban is rutinos versenyző, úgy is boldogul, hogy engem is visz a motor hátán.

Közben mindenfélét látunk, pl. batak keresztény szobrokat és szentélyeket, amik közül az egyikhez sztori is jár: a télapó-szobor az első német misszionárius, akit nem öltek meg a szigetlakók. Mert orvos volt, - ezáltal a helyiek szemében gyógyítani és ölni is tudott. Ő hozta a kereszténységet a szigetre. Szobra mellett hamvai is ott figyelnek egy ezüstszínű vödörben, aminek bádogember arca van.   

Ezen kívül folyamatosan ijesztően piros szájú és fogú nők jönnek szembe „véres mosollyal” az erdőben – ami amúgy is thrillerbe illő táj. Róluk végül kiderül, hogy nem véreznek, hanem egy furcsa, piros gyümölccsel tisztítják a fogaikat, és rúzsozzák a szájukat, ami addiktív, és állandó kábulatban tartja a helyieket.

A tehenek a legérdekesebbek: vagy kétméteresek, óriási bikaszarvakkal. Alig van szőrük, és ezüstösen csillog a bőrük. Inkább egy óriási disznóra hasonlítanak, akire tehénszarvakat ragasztottak. Mindemellett abszolút nem élnek vissza az erejükkel, rettentő szelídek. Elképesztő látvány, hogy 6-8 éves kisgyerekek egyedül terelnek egy egész óriástehén csordát. Néha betáncolnak elénk az útra, ilyenkor meg kell állni. Hiába látom, nem hiszem el, hogy ezzel a testtel és ekkora szarvakkal ilyen ártatlanok: aggódom, amikor a hátsólábaik között kell átverekedni magunkat. A nap csúcspontja, amikor alkonyatkor egy udvaron azt látjuk, hogy egy kisfiú és egy kislány éppen az óriás bikát lovagolja meg.  

Minden probléma nélkül végigjutunk a rallyn. Hazafelé, a már teljesen sima betonúton esünk el - nem én vezetek, hanem Arie. Vérző térddel és törött tükörrel állítunk be a tulajdonoshoz. Egyből kínálunk kártérítést, de a fószer többet akar: gyanúsan vizsgálgatja a motort, végül kiötli, hogy elferdült a tengely, kilazult a fék, és tulajdonképpen a motor generál felújításra szorul. Ettől bennem beindul a harci üzemmód, és határozottabban próbálom meggyőzni, hogy biztosak vagyunk benne, csak a tükörnek van baja. Hiszen a baleset után levezettünk még ötven km-ert gond nélkül. Veszekedés lesz a vége – ami Jáván elképzelhetetlen lenne. Ott egyszerűen hülyének néznek, és kinevetnek, ha felemeled a hangod. Szumátrán úgy tűnik, felveszik a kesztyűt. Odáig fajulunk, hogy a pasi hozzámvágja a nem kevés, általunk felajánlott pénzt (kb. három tükörnyi), valami, feltételezhetően a „bazmeg fehér a mocskos pénzedet!”- hez hasonló felkiáltással. Én tanácstalan vagyok. Kifogytam az eszközökből, de úgy érzem, a fazon közeláll ahhoz, hogy üssön. Közben a térdünk rendületlenül vérzik, - hamistanúskodva ellenünk. Egyre izgatottabbak vagyunk, hogy le kell fertőtleníteni, végére kéne jutni a tárgyalásnak. Ekkor lép közbe Arie, és a feltűnően intelligens indonéz szomszédasszony az utcáról – mindketten mediálni próbálnak. A lényeg, – érvel Arie – hogy sokszor megpróbáltak már minket átverni, és rossz tapasztalataink vannak, ezért vagyunk bizalmatlanok, és ebből származik a félreértés. Meg akarjuk téríteni a kárt az úrnak, de a reális kárt. Az indonéz nő meg felvázolja a másik oldalt: az ő előítéleteiket a fehérekről, hogy nekik minden mindegy, mit számít az az olcsó motor, ami nekik a legértékesebb ingóságuk! Kiderül, hogy a pasinál az ütötte ki a biztosítékot, hogy mérgemben elkiáltottam magam, hogy „őrült”. Itt borult minden, a szavakon, a büszkeségen. Kötöm tovább az ebet, hogy félreértés, csak azt mondtam, hogy ez az összeg „őrültség”. Egyedül maradok: Arie halkan megjegyzi, hagyjam abba. Mondtam, ő is hallotta.... Végül otthagyunk nekik egy rakás pénzt, és nem sikerül kiharcolni, hogy együtt vigyük el a motort a szervízbe, és meglássuk, mi a kár. Sebaj, megnyugszom. Elfogadom: mennyivel szarabbul éreznénk magunkat, ha nem fogadták volna el a pénzt, és úgy kullognánk hazafelé, mint kivagyi fehérek akik győztek. Még az is lehet, hogy a pasi tényleg azt hitte, hogy nagy baja lett a motorjának. Másnap nem próbálkozunk a motorbérléssel.

A dzsungelbe tartunk, mert az ausztráloknak már csak két napjuk maradt a hazamenetelig. Buket Lawang is elvarázsolt falu, a nagyvárostól ugyanolyan távolságra, csak a másik irányba. A falut egy sebes patak szeli át, két oldalát ingatag fahíd köti össze, magasan a folyó felett. Tábla jelzi, hogy egyszerre maximum hatan imbolyoghatnak rajta, különben leszakad. A vízben meztelen gyerekek játszanak, nagy kamiongumi-kerekeken sodortatják magukat, és lelkesen pózolnak a fotókon.

A falut dzsungel veszi körül, ami orangután rezervátum: leginkább fél-vad orangutánok élnek itt, akiket fokozatosan próbálnak visszaszoktatni az őserdei életbe. Ez annyit jelent, hogy míg korábban etető pontokra jártak kajálni, egyre kevésbé kapnak enni. Vannak, akik olyan területekről kerültek ide, ahol megszűnt az életterük, mások már itt születtek. Az újszülötteket már arra szocializálják, hogy maguk szerzezzék be a kaját. A szoktatás lassan megy: a nagy orangutánok vén színészek. Lassan odavánszorognak hozzád az ágakon, és bánatosan tartják üres karjukat. Szerencsénk van, két óra alatt három orangutánt is látunk, ebből az egyik bébi. Persze olyan is van, aki vállaltan jóllakott, és unja a banánt. Kb. húsz méterre fekszik két fatörzs között, és a vezetők hosszas csalogatása után lassan, teátrálisan eltakarja az arcát. Legnagyobb élményem a falu és a dzsungel határán felállított árvaház. Egy holland nő és egy indonéz férfi hozta létre, férj és feleség. A sebes patak néha óriási folyóvá duzzad. 2003-ban volt egy nagy árvíz, amikor rengeteg gyerek elveszítette a családját. A férfi a faluból származik, és 2007-ben megdöbbenten látta, hogy még mindig rengeteg gyerek cselleng egyedül az utcákon. Ekkor döntöttek úgy, hogy megpróbálnak forrásokat gyűjteni egy árvaházra. Egy éve működnek. Negyven gyerek él itt, ők azok, akiknek senkijük nincs, vagy csak nyugdíjas nagyszüleik, kereset nélkül. A gyerekek nagy része a kis, otthonos villában lakik, de vannak, akik csak tanulni járnak ide. Mindenféle workshopokat is szerveznek: kézműveskedés, növénytermesztés. Hónapról hónapra élnek, jórészt holland támogatásból. Gazdasági tervük, hogy hitelre, részletre gumiültetvényt vesznek. Rengeteg a gumifa a falu környékén, tulajdonképpen a gumierdő választja el a falut az őserdőtől. A gumit úgy nyerik ki a fából, hogy minden nap „megsebzik” a fatörzset, és mint a fenyőgyanta, úgy folyik le a fehér ragacs a fa alá erősített kókuszhéjba. A gumival nincs más dolguk, mint a piacon eladni. Ha jól értettem, a nyers gumi önmagában alkalmas ragasztásra, miegymásra. Szóval gumibizniszt akarnak ők is, ez a gyerekek által is könnyen megtanulható foglalatosság. Nagyon befogadó és szerető légkör. Jó lenne nekik segíteni.       

Az indonézek persze nem bánják a konzervdobozba zárt és tengerre bocsájtott hering-feelinget, szófogadóan ülnek az ecetes lében. Viszont pánikomban az összes “idegen” osztozik: a fedélzeten együtt szorong egy Holland, Mr. Bean fejű úr, - pont olyan, mint a gyarmatosítók a huszas évekbeli képeken - akinek indonéz felesége van, és egy középkorú pár: fehér pasas és fekete nője, akiről az út végére sem tudom eldönteni, hogy Tina Turner-e. A pasas talpig fehérben, a nő talpig feketében nyomja. Van stílusuk. A férfi végig a művészi betűkkel írt útinaplóját írogatja, artisztikus testtartását méltóságteljesen őrzi 45 fokos dőlésszögben is. Úgy döntök, a nő Tina Turner, a pasi meg valami hires amerikai filmrendező, vagy producer, akit nem ismerek fel. Az a vicces, hogy ők annak ellenére kuporognak a fedélzeten, a földön és a kempingszékeken, hogy ötszörös áron vették a hajójegyet a kikötőben a maffiózó ügynöktől! Biztos ők is túlinformálódtak a neten az indonéz hajóbiztonságról, és talán őket is megtanította a nagypapájuk, hogy “sok bezárt emberrel kis helyen nem ülünk, és mindig ügyelünk arra, hogy lássuk az eget!” - Viccesek ezek a közös kényszerek. Ki tudja, nekik ez honnan jön? Valahonnan a huszadik századból… Mi négyen vagyunk a hajó idegen utasai. A sziget eldugott hely, ahova nem sok bulé (fehér) jár.  

A fedélzeten rajtunk kívül még a legénység ül, ők dobják ki először a taccsot. Két fiatal matróz srác végig hányja az utat, és rettentő látványosan szenved. Nem tanították meg a tengerész főiskolán, hogy “nicht vor dem passangers”. A matrózok küszködését látva utastársaim feje lassan még fehérebb árnyalatot vesz. Valószínűleg bennük is megfogalmazódik a kérdés: “minden utat végighánynak a matrózok, vagy percek kérdése és elsüllyedünk?”- Rémült arcukat látva én végülis megnyugszom. Mert rájövök, hogy nem vagyok már turista, és ennek nagyon megörülök! Megtanultam Indonéziában, hogy ha a legénység sugárban hány, ez azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mert ez annyira tipikus indonéz: tengeribeteg matrózt a fedélzetre! Süketnémát az információs pult mögé; és ha a boltban soha nem tartanak tejet, mert ez egy villamossági szaküzlet, akkor is azt mondják, hogy “a tej elfogyott”. Delfint nem látok, de el sem süllyedünk. Kiegyezem ezzel az eredménnyel. Egyedül érkezem, ausztrál lakótársunk, Kees és öccse jönni akartak, de nem jutottak fel a kb. 100 személyes hajóra. Karácsony van, ami ugyan nem ünnep, de a muszlimoknak is négy napos szabadság. Keesek holnap próbálkoznak a halászhajós kalanddal.

Kedves indonéz társasághoz csatlakozom, velük tartok a szálláshelyükre, és büszkén dagadozom, hogy kikerültem a kikötőben ötszörös áron jegyet, a hajón szállást osztogató ügynököt. Erre megérkezünk a hostelbe, és a kapuban ugyanaz a maffiózó fogad vigyorogva, szállást továbbra is aranyáron kínál. Továbbállok, a maffiózó alkalmazottja utánam szalad, és  a fülembe súgja, hogy a sarkon van egy ház, ahol harmadáron kapok szállást. Egy óra múlva már van fapados szobám: szupermeleg, szuperolcsó és rengeteg szúnyogom. Azon még aggódom, hogy fogok halászhajóhoz csatlakozni, ami körbevisz a kis szigetek körül: egymagamban még indonézként is drága lenne, de fehérként teljesen elképzelhetetlen. Aggodalmam már megint felesleges: estére három társaság is meghív a másnapi könnyűbúvár-túrájára, exkuzálnom kell magam kettőnél. Úgy tűnik, tényleg működik az, hogy fehér vagy és kedvesen próbálsz indonézül gagyogni. Végül ahhoz a társasághoz csatlakozom, akik a legkevésbé szimpatikusak, de ugyanott laknak ahol én. Úticsomagot is kapunk a házinénitől, ha napközben megéheznénk: rizst, csirkét és erőspaprikát a búvártúrához. Másnap túránk első állomása egy, a tengerből mesterségesen elkerített medence, tele kisebb cápákkal, tengeri csillagokkal, egy bamba barracuda hallal, és három bánatos óriásteknőssel. Kiderül, hogy a búvárkodás indonéz módra azt jelenti: felvesszük a búvárszemüvegeket és a békatalpat, nyakunkba kapjuk a fényképezőgépet, és beslattyogunk a fél méter mély, “mesterséges paradicsomba”. Meghúzogatjuk az óriás tengeri csillag szárait, a kapálózó teknős orrát pöcköljük. A kötelezően hosszúnadrágban és gilbabban (hajat, nyakat elfedő kendő) merülő lányok hevesen sikoltoznak, amikor egy-egy cápa sikamlós bőre hozzájuk ér. Közben a cápákat a “guide-ok” a partról halfejekkel hergelik, csalogatják. Kattognak a fényképezőgépek. Mindenki nagyon örül. Én mélyen átélem, hogy menthetetlenül európai vagyok, és tervet szövök a másfél méteres óriásteknős megmentésére.

Este a halászfalu főterén kirakodóbódék és kertmozi van! A kertmoziban horrorparódiát adnak, amiről nem tudom eldönteni, hogy csak nekem paródia-e. Ők egyszerre sikítoznak és nevetnek rajta, de ők mondjuk mindig nevetnek. Azt hiszem, vannak jelenetek, amiktől félni kell, és van, amikor átmegy poénba. Egyszerre horror és vígjáték, de azért nem horror-vígjáték: komolyan félnek is! A sztori lényege: egy házaspárt megtámadnak a lepedőbe csavart, agyag-arcpakolás fejű szellemek. A szellemek „stylist”-ja kitett magáért: a talpig sáros, fehér lepedőt nem egyszerűen csak a fejükre húzzák, mint egy hétköznapi szellem, hanem a fejük tetején és a lábuknál van megkötve, mint egy szaloncukor, ezért ezek a szegény szellemek nem tudnak kísérteni, csak gúzsbakötve ugrálni. De, hogy azért ijesztőek is legyenek, a fejüknél van egy arc alakú kivágás, az arcuk csupa sár, a szemük meg zombi. Hirtelen megjelennek és eltűnnek, leginkább fürdőszobában zuhanyzó nőknél és szeretőjükkel randevúzó férfiaknál szeretnek megjelenni. Ha egyszer megjelentek, utána ugrálva követik az embert, és indonézül morognak.

A cenzúrázott zuhany-jelenet a legviccesebb: hiába van tejüveg a fülkén, biztos ami biztos még egy villogó piros csík is megjelenik a képernyőn, a zuhanyfülke teljes hosszában, hogy figyelmeztessen: nem szabad arra gondolni, hogy ott az a nagyon nagy mellű, gyanúsan botoxos szájú indonéz nő zuhanyzik épp...  A film abból áll, hogy a férfi és a nő mindenféle helyzetben találkozik a szellemekkel és nagyon-nagyon sokat sikítozik. Azért van benne kis szolíd társadalom-kritika is: nem a rendőr, hanem a sámán lesz az, aki majd segít. Először a rendőrhöz mennek, aki tehetetlen, viszont amikor neki is megjelenik a szellem, eldobja a puskáját és hanyatt-homlok elmenekül. A sámán úgy néz ki, mint egy heavy metál zenekar frontembere, és egy szezám-tárulj ajtón keresztül eljuttatja őket a feleségéhez, aki még nagyobb sámán, de szolídabb rocker. A sámánok kiderítik, hogy az a szellemek baja, hogy a párjukat keresik. És tényleg, közben én is rájövök, hogy két szellem van: férfi és nő, csak ezt nem nagyon lehet megállapítani a sártól. A dolgok valahogy mégis rosszul sülnek el, egy egész szaloncukor-szellemhadsereg támadja meg őket, akik vezényszóra, csatasorban ugrálnak. A házaspárból is csorgó nyálú szellem lesz, bár úgy tűnik, ők örülnek neki, és megtalálják egymást is. Szóval mégis happy az end?

Másnap megérkezik Kees, Arie és Joel – egy idegen ausztrál turista fiú, és egy kedves indonéz pár. Öten együtt fogtak halászhajót a kikötőben, ami egy nappal később elhozta őket Karimunjavara. Másnap együtt búvárkodunk. Nagyon nevetek magamban, amikor összehasonlítom a két búvártúrát. Előző nap egyszerűen nem tudtam egyedül lenni, bárhova letelepedtem a kis törülközőmmel és könyvemmel, odajött egy csapat indonéz felvidítani, együtt fényképezkedni, étellel kínálni. Mert ha egyedül vagyok, az indonézül azt jelenti: rossz nekem. Másnap, amikor Keesékkel indulunk ugyanarra az útra, és a hajó kiköt, mind a négy ember, egymástól függetlenül indul el egyedül „felfedezni” a kis szigeteket. Gond csak egy: lakatlan, párezer négyzetméteres szigeten elindulni csak két irányba lehet, nem négybe. Ezért ha két ember elindult, a harmadik egyhelyben maradt, az utolsó beúszott a vízbe. Majd fél órával később letelepedtünk egymás mellé. Hát igen... számomra ez a legnagyobb kulturális különbség, ezt talán soha nem tudnám megszokni. Jólesően nyugtáztam, hogy sokkal jobban érzem magam egy könyvvel, és a szigeten bolyongó három bolond, autonómia-mániás fehérrel.

Másnap az indonéz pártól részletes eligazítást kapunk, hogy milyen fő szellemtípusok vannak Indonéziában. Azt, hogy mi nem hiszünk a szellemekben, egy, a saját logikájuk szerint nagyon is racionális lépéssel kontrázzák: „lehet, hogy Ausztráliában és Magyarországon nincsenek szellemek, de itt vannak!”- Az a szellem-típus, ami a tegnapi horror-vígjátékban szerepelt, az alaptípus. Azért van szaloncukor-formán megkötött lepedőben, mert az indonéz halotti szertartás szerint a lepedőbe csavart testről a végén leveszik a kötelékeket. Ha elfelejtik eloldozni, akkor marad a Földön. Indonéz barátainktól azt is megtudjuk, hogy Jakartában van egy híd, ahol minden éjjel feltűnik egy nőalak, esernyővel. Nagyon félnek tőle az emberek. De az is kiderül, hogy az indonéz szellemek nem igazán tudnak bántani, csak ijesztgetni. Arie-val nyugtázzuk, hogy milyen jópofa, ahogy a szellemek képzetei igazodnak a néphez. Szellemeik is épp olyan szelídek, mint az indonézek, akik megfélemlítéséhez nem kell valódi aggresszió.  Elég, ha csak „megjelennek és nagyon megijesztenek”. (kitérő: tegnap, már újra Jogjában, alkalmi vidámparkba megyünk. Velünk tart Janó indonéz barátja, Agus is, aki tíz perces unszolás után hajlandó bejönni a szellemkastélyba. Azt hiszem, erős benne a gyanú, hogy a szellemkastélyban is igazi, zsoldos szellemek ijesztgetnek. Két oldalról karon fogjuk Janóval. A szellemkastély annyiból áll, hogy egy hosszú folyosón, rácsok mögül huhognak sejtelmesen megvilágított alakok, lepedőben vagy maszkban. Néhányan a rácsot rázzák, de egyikük sem ér hozzánk. Viszont a félmeztelen, dagadt Dzsinn, amikor röhögve elhaladunk előtte, a rácsot rázva azt mondja, hogy „Hello mister!”. Utána, Agust nyugtatgatva nagyon lelkiismeretfurdalásunk van: ma van a születésnapja).

Vissza Karimunra: a szigeten ragadunk szilveszter éjszakájára, mert nem visz haza korábban hajó. Kees betegen fetreng a szobában, ezért a másik két fiúval kiterveljük, hogy kis csónakot bérlünk estére, és átevezünk a legközelebbi szigetre, ahol az óriás teknős is van, akit – szokásos, hirtelen jövő és be nem váltott terveimhez híven – még mindig nem mentettem meg. Végül a kikötőben egy halászfiúba botlunk, aki éppen kikötni készül apró, dülöngélő halászladikjával, ami olyan instabil önmagában, hogy egyik oldalán,katamarán szerű megoldással egy úszó farönk biztosítja, hogy csak a harmadik hullám borítsa fel. Szóval, ezt a hajót készülünk kibérelni az éjszakára.

A röplabdapálya leginkább ruhaszárítókötél

Nagy meglepetésünkre a srác nem, hogy pénzt nem fogad el érte, de még az üveg sört is alig. Karimunjava annyira idegenek által érintetlenül hagyott hely, hogy a néhány „hivatásos maffiózó” háziúron és jegyüzéren kívül senki nem akar minket átverni, vagy akárcsak magasabb árat fizettetni bármiért, mint egy indonézzel. Ha véletlenül száz forintnyi visszajáró nélkül akarnánk távozni, akkor is szólnak.

Este kibattyogunk a sörre cserélt ladikunkhoz, amiről kiderül, olyan kicsi, hogy egyszerre csak ketten férnek bele, ha hárman ülünk benne, elsüllyed. Ezért először Joel és Arie eveznek át a nyugodt tengeren, aztán egyikük visszajön értem. Tüzet próbálunk gyújtani pálmalevelekből és bambuszágakból – amik olyan gyorsan égnek, hogy a tüzet folyamatosan táplálni kell. Tűzrakó helyünk mellett nyugtalankodik egy óriási sas, akit méltányos, de sasnak azért nevetségesen kicsi ketrecben zártak a víz fölé, a tábla azt állítja, hogy „rezerválják mert kihalóban van”. Szegénynek lehet, hogy jobb lenne tán mégis élnie, ha már úgyis kihalóban van, mint ketrecben rezerválódnia. Ösztönei azért a régiek: hevesen próbál minket meggyőzni, hogy ne gyújtsunk tüzet. Miután elfogy a sör és elalszik a tűz, visszaindulunk. Ezúttal Arie és én ülünk a csónakban, Joel búvárszemüvegben és békatalppal úszik mögöttünk. Szerencsére sötét van, mert ha világos lenne, az indonézek hasukat fognák a parton: Arie, a melbourni értelmiségi gyerek ugyanis életében most evez először, az odaúthoz képest kicsit hevesebben hullámzó tengeren. A messzi távolban már villámlik és mennydörög. Ezért Joel, – aki faluról jött és aboriginal gyerekeket túlélőtáboroztat Ausztráliában – hátulról tol minket, miközben békatalppal krallózik, és a nyílt tenger felé tartó csónakot időnként a kikötő irányába fordítja. Még így is gyorsan visszajutunk, bőven a vihar, a tűzijáték és a helyi mulatós koncert előtt. A koncert „Dangdut”-nak nevezett, olcsó, szintis popzene: egy réten felállított színpadon forróminiszoknyás lány énekel hamiskásan. A füvön csak férfiak és kisgyerekek táncolnak. Nekem az tetszik a legjobban, ahogyan a színpad mellett táncoló férfiak karjukat nyújtják, és várják, hogy a díva kezet fogjon velük. De kb. oly módon, mintha a Vatikánban lennének pápalátogatáson. Pedig simán belátnak a Britney Spearce-t lepipáló, kihívóan vonagló énekesnő szoknyája alá, és karnyújtásnyira vannak lábától. Mégsem merül fel, hogy megérintsék.

Ilyen a hajnal monszun idején, a világ jobbik végén

Ubud Bali kulturalis kozpontja. Galeriai, butor es ruhaboltjai a tomegkulturara fintorgo, spiritualis utjukat buzgon jaro, a Feng Shuira es az ökofilozofiara gerjedo, nyugati turistat szolgaljak. A dimbes-dombos utcakon roppant izlesesen folyik a csecse-becse. Szep, szep, de azert nekem egy kicsit krealt az egesz: az etteremben az eteledhez fustolo es lotuszvirag mellekelve.... Kicsit tul lazas az igyekezet, ahogyan a tengerparti szörf-feeling es diszkofolyam antitezise kivan lenni... Azert guru a talpan, aki ebben a festmeny, fafaragas, koszobor, ezust ekszer halomban meg tudja kulonboztetni a bovlit a gondos kisiparos, vagy muvesz ertekes munkaitol!

Ubud galeriai mellett majomtemplomarol hires, ami egy sokszaz eves hindu szentely, egy parkerdo kozepen, majomszobrokkal es 350 eleven, rettento aggressziv makako majommal. (ezek azok, akik otthon az allatkertben az antilopokat basztatjak es kurkasszak egymast a műsziklan). Ezek kozott a diszletek kozott zajlik napszemuvegem tortenete. Innentol kepriport:

Újra itt!

És képek meg:  http://picasaweb.google.com/szegodori/Bali#

Bár biztosra vettem, hogy ellenállok annak a helynek, amit turisták millióinak földi paradicsoma, ezúttal tévedtem. Én is behódoltam Balinak. Bár pont azzal kenyerezett le, ahogyan sok száz éve folyamatosan ellenáll: ellenállt az iszlámnak, aztán  nem paktált le a hollandokkal. Amikor a gyarmatosítók a szomszédos szigetet, Lombokot már megszállták, majd nagy túlerővel Bali ellen fordultak, a Bali  csapatok megadás helyett  egy végső, öngyilkos támadásra, "puputan"-ra indultak. És végül ellenáll most is, a fogyasztói kultúrának. Persze a Beach-en támad a huszonegyedik század hadserege: a szörfdeszkát, tetkót, vicces pólót, fafütyit és a hindu kultúrát lebutított csecsebecsék formájában áruló bóvlisok. De a partot elhagyva, már néhány száz méterre ennek nyoma sincs. Minden háznál egy kis szentély, színes napernyőkkel védett, gyönyörű anyagokba öltöztetett hindu isten szobrokkal, ahová minden napszakban friss áldozatot tesznek a nők: virágot, gyümölcsöt, füstölőt. Ha éppen arra sétálsz, rád is fröcskölnek egy kis szentelt vizet, ahogyan a  gyerekekre, a házra, a növényekre, az állatokra, de mindenekelőtt a motorbiciklire! Az út szélén, az éles kanyarokban is szentély áll, nem egy karambol emlékére, hanem minden leendő baleset ellen. Minden héten van valami ünnep, Balin élő ismerőseink panaszkodnak, hogy ez rosszabb, mint az iszlám! A ceremónia napi szintű hivatkozási alap. Reggel nem indul a hajó, mert a hajóskapitány áldozatot mutat be, de előző este ezt még nem lehet tudni…

 Kívülállóként a ceremóniák lenyűgözőek. Padangbai-on, egy kis tengerparti üdülőhelyen szürreális látvány fogad: az egész falu hófehér szarungokban (deréktól a testre tekert lepel) vonul végig a Beachen napozó turisták között, az asszonyok két kiló gyümölcsöt piramisba tornyozva egyensúlyoznak a fejükön, a parton túli dombon lévő templomba. Később én is elindulok a templom felé, útközben a helyi temetőbe botlom, benne egy német turista sírjára. Mint Janó szlovák búvár-barátaitól megtudjuk, múlt héten merülés közben szívrohamot kapott valaki. A síron hagyományos indonéz koszorúk, rajtuk virágokból kirakott német jókívánságok. A sírt egy girhes, tarka, alig szőrös balinéz kutya őrzi. Mérgesen morog, hogy mit akarok, ez az ő árnyéka. Inkább odébbállok. Jó végre kutyákat látni. Jáván nincsenek kutyák, a kutya a muszlimok számára tisztátalan állat. Ahol kutyát tartanak, az valószínűleg keresztény ház. Bali viszont tele van kutyával, a balinéz kutyák is részei az „egységnek”. Pofájuk pont olyan, mint a szentélyek kőszobraié. Szőrük rövid, kese, kikopott, vagy egyáltalán nincs szőrük. Rettentő rondák, és nem tudják értelmezni a simogatás gesztusát. Vajon a démonaikat és istenalakjaikat mintázták a kutyákról, vagy a kutyák képe hasonult a szobrokéhoz? Mindenesetre vicces, amikor a szentély tetején, a kőkutyák árnyékában fekszenek az igazi kutyák, így fedeztem fel az azonosságot.

Padangbai kis üdülőhely, egyrészt kompkikötő, a szomszédos Gili szigetek, és Lombok felé, másrészt mélytengeri búvárparadicsom. A falu üres, a beach-en alig látni egy-két embert. Csak a búvárok parton maradt, pecsenyére égett feleségeit. Messze, a vízben piros kis gumibólyák jelzik a hajóknak, hogy „vigyázzatok, itt vannak a búvárok!”. De mint megtudjuk, ezeken a partszakaszokon egyáltalán nem lehet horgonnyal kikötni, mert az szétveri a korallzátonyokat. A búvár-élet nagy biznisz. A kormány ezért betiltotta a horgonyzást. Persze cserébe keményen megsarcolja az idetelepülő vállalkozásokat. Egyszer megfeji őket az indonéz bürokrácia, aztán következik a balinéz. Ennek szomorú példáját látjuk, amikor a falutól néhány kilométerre lévő, érintetlen part felé sétálunk. A part mellett, egy sziklaszirt tetején óriási monstrum, félkész szálloda rohad, rozsdás vasrudak meredeznek a napsütésben. Kétezer férőhelyes hotelnek indult, de miután a befektető leperkálta a kemény hivatalos és még súlyosabb zsebpénzeket az indonéz államnak, és nagy hévvel építkezni kezdett, jelentkezett a balinéz vezetés, hogy ők is szeretnének egy kis pénzt, különben nem lesz szálloda. A befektető besokallt, otthagyta őket és félkész gólemét a nyakukra. Szóval a búvárkodásnak köszönhető, hogy szinte érintetlen itt a tenger. Legalábbis ezt mondják a búvárok. A halakat nem kérdeztem.

Padang bai-on dolgozik a szlovák pár, akik még három évvel ezelőtt voltak Janóval ösztöndíjasok, Rudo és Elena. Évek óta járják a világot, néha pénzt gyűjtenek, síparadicsomban recepciósok, riviérán pincérek. Aztán útra kelnek. Állítólag már annyi pénzt gyűjtöttek a csavargó életformával, hogy vettek Pozsonyban egy lakást, és most már annak kiadásából is élnek. Tavaly nagy beruházásba fogtak: csillagászati összegekért egyre lejjebb ereszkedtek a tengerben és feljebb a búváriskolában, Cipruson és Thaiföldön. Majd a ropogós búvártoktatói bizonyítvánnyal kopogtattak egy padangbaii búvárközpont ajtaján, amit egy cseh házaspár vezet. Ők is oktatóként kezdték, és néhány év alatt saját vállalkozást csináltak. Rudonak és Elenának is jól tejel a munka, három hónap alatt megtérült a búvártanfolyam. Úgy pörög a biznisz, hogy a tulajok cseh éttermet is nyitottak a „búvárfaluban”. Az étlapon mindenféle kelet-európai fogás, dőzsölhetünk. Csak knédli nincs. Megtudom a knédli történetét: egy évig cseh szakács vezette a konyhát, akkor volt knédli. De lelépett anélkül, hogy megtanította volna tudományát az indonézeknek. (Azt mondta, hogy próbálta, de nem tudják megtanulni). Azóta nincs knédli, viszont az indonéz pincérek zavarba ejtő cseh szókinccsel kedveskednek nekünk. Rudoék vendégeiként azt hiszik, mi is csehek vagyunk. Részemről amúgy csehül állok: napok óta olyan gyomorrontásban fetrengek, hogy csak főtt krumplit rendelhetek a csodás repertoárról. Ratka és Tomas, a negyvenes cseh házaspár jó kis kelet európai self-made-manek. Úgy tűnik, a cseh búvárközpont az elit iskola a parton. A többi helyen a mennyiségre mennek, akcióznak, és pártíz dollárért kevesebbért, de egyszerre sok embert visznek le. Ők kicsit drágábbak, de 2-4 fős csoportokkal merülnek. Az üzletpolitika bejövős! Ottlétünkkor éppen egy halászhálónak öltözött angol csaj és deltás, kétméteres papucsa slattyognak a tenger felé, első merülésükre. A csajt megelőzi a híre. Előző este telefonál, hogy „jaj, ugye vihetjük a csónakban a kiskutyánkat?”. :)…  Irtó helyes, pár hónapos, labrador szerű lénnyel érkeznek, akit sikerül megmentenünk attól, hogy kétségbeesetten nyüszítsen  a csónakban, majd végső elkeseredésében, hogy elmerült anyu, a tengerbe vesse magát. Ehelyett egész délelőtt az éppen szarrá ment szandálommal etetjük. A csaj száz fogú mosolya vicsorrá fagy, amikor naívan megkérdezem, hogy „miből élsz Balin?” – Igy tudom meg, hogy híres angol popénekesnő, és balii luxus-bárokban énekel. Egyből névjegyet is kapok. Azt is megtudom, hogy Anglia borzasztó hely, „hoooorrible place” és soha sem mennek vissza oda.

Azért a cseh házaspárnak nem szállt fejébe a hirtelen jött lóvé. Jófejek, simán megengedik, hogy két éjszakát a kertben aludjunk, a puha párnákkal kirakott, kis bambusz-szaletlik egyikében, amikben a vendégek pihennek merülés után. Ennek nagyon örülünk, mert a hostelárak kétszeresére nőttek három év alatt. Cápafóbiám lassan támad az érintetlen tengeröbölben. Rudónál óvatosan puhatolózom a cápák felől. A válasz nagyon megnyugtató: „Ja, itt is lakik kettő a Blue lagoon strandon, a korallzátony alatt. Békésen alszanak, míg pancsolnak felettük a turisták. Próbálom menteni a menthetőt: „De nem nagyok, ugye?”- „Nem, max másfél- két méteresek.” Aznap korallokat és kagylókat gyűjtögetek a parton, lelkesen...:)

 Az gyorsan lejön, hogy itt sokkal nehezebb az indonézekkel való barátkozás, mint Jáván. A javaiakkal ellentétben a balinézek nem lelkesek, ha indonézül szólsz hozzájuk, ők angolul válaszolnak. Büszkék arra, hogy tudnak tíz mondatot angolul, és különben is nincs mese, biznisz van. Nem barátkozunk. Elena meséli, hogy noha fél éve itt vannak, és minden nap végigsétálnak a parton, még mindig rendületlenül rohamozzák őket a falubeli szuvenír-árusok és a taxisok. Azért akadnak helyes emberek, és nekünk sikerül barátkozni: a part menti éttermek nagy részét külföldiek viszik, de van egy-két helyi erő. Ezek egyike egy ötgyerekes család, akik tizenöt éve működtetik kis, néhány asztalkás, olcsó warungjukat a nagy, dizájnos éttermek szomszédságában. A vállalkozás egész családot igényel, az asszony főz, az 5-6 éves kislányok szorgalmasan hajtogatják a szalvétákat és ellenállhatatlan mosollyal  csalogatják a vendégeket, a férj nekünk magyarázza a filozófiát. Meggyőző. Míg a szomszédos éttermek vállalkozói nem élnek itt, az azonnali hasznot hajtják, mirelit és félkész áruval dolgoznak, addig ő ittmarad, és hosszútávon kell megélnie. Ezért az étlap széles repertoárjából minden nap csak olyan hal van, amilyet aznap fogtak. Vérbeli vendéglátós: emlékszik, és bocsánatot kér, hogy előző este hiába rendeltünk mahi-mahit (naphalat), mert nem fogtak a horgászok. Mondjuk az extrán lassította a folyamatot, hogy a másiik asztalnál négy francia három kiló langusztát rendelt együltőbem. Egyetlen szakács az asszony, az étel nagyon lassan készül, vagy egy órát várunk, mire megkapjuk. Mégsem vagyunk mérgesek. Barracuda-halunk fenséges! És a krumpli friss, az orrunk előtt hámozzák és sütik ki. Ezzel nyújtanak többet, ezért jönnek ide a túristák, annak ellenére, hogy csak három asztal van és nincs gyertyafény. Ezt más is észrevette, bekerültek a 2008-as Lonely Planetbe, azóta még jobban megy a bót. A pasi a  gyerekeket számaikon szólítja, és a gyerekek is így hívják egymást : „egyesszámú, hármas, és ő a kis ötös”.  A megfontolt üzlet megérős: büszkén mondják, hogy az egyes gyerek, az egyetlen fiú a nagyvárosban tanul egy nemzetközi angol nyelviskolában, évi tizenöt millió rupiáért. (300 ezer forint, itt óriási pénz!) Miután befejezte az iskolát, hajóra megy pincérkedni – ami itt álomkarrier.  

Ontudatos, helyes csalad a yogyai csodak palotajaban...

Itt is akad karacsonyi keszulodes, de csak a plazakban. Ott – a varos hangulatahoz kepest teljesen szurrealisan -  lognak a plafonrol a hopelyhek, a plakatokon egyutt mosolyognak az azsiai es feher modellek, nyakukban szines karacsonyfaegok. Nike es Benetton szarik a néplélekre, náluk karácsony van, bárhol is legyen!... Csak azt nem ertem, hogy az ezust hopelyhek es arany angyalkak itt hogyan hatnak a plazacicak szivere?

A városban egeszen masfajta unnepi keszulodes folyik. A jovo heten omleni fog az utcakon a ver, tobb ezer kecsket, baranyt es tehenet olnek le. Az ok Oszovetsegi: annak emlekere aldoznak, hogy Abraham kesz volt felaldozni Izsakot. Mentoakciora keszultem az egyetemnel legeltetett, par hetes kisbarany eleteert, de wayang tanarom valtig allitja, gyerekallatot nem aldoznak. Az o mecseteben tizenkilenc barany es harom tehen bánja, hogy Abraham valaha felte az o istenet, aki nem is Allah volt. Sokaig tepelodtem, de vegul ugy dontottem, jobb, ha errol nem vilagositom fel oket.  :)... A szédertal ehhez kepest kispalya! Milyen jo, hogy nem nekunk kell rajuk licitalni...

Minden utcasarkon van egy mecset, a mi kornyekunkron vagy tiz helyrol szol a muezzin. - azaz nalunk joesetben csak szaz kecsket es husz tehenet olnek le. Szegeny kecskek gyanutlanul uldogelnek az atmeneti utcai satrakban, mint otthon a karacsonyfak, es meltatlankodnak, hogy miert esik rajuk az eso. Ha tudnák, hogy ehhez kepest milyen jogserelem kovetkezik... 

Kozben az utcankban szuletett egy barna kistehen, iszonyu helyes, alig van sulya, es ugy szaladgal az udvaron, mint egy kiskutya. Elenk szalad, ha kozeledunk a motorral, de nem engedi, hogy megsimogassam. Amikor megall, mindig elfelejti, hogy milyen hosszuak a labai, es majdnem fejre esik. Sajnos  par napja tokát novesztett, es egyre tobbet gubbaszt a szenaban. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan jo nagy tehen lesz...

 Nap hiján azzal vigasztalom magam, hogy tíz fokkal hidegebb lett, a huszonötös átlag éppen ideális. Ők egészen máshogy érzékelik a hőt, a száraz évszakban kardigánban dideregnek, a nők negyven fokban vastag kesztyűben és farmerben ülnek a motoron, hogy a bőrük „szép fehér” maradjon. Nagyokat sikongatnak, amikor a piroslámpánál meglátják, hogy mi rövid ujjú pólóban és rövidnadrágban motorozunk, így is patakokban folyik rólunk a víz. Most nagykabátban motoroznak, vagy egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy majdnem az év fele ebben az évszakban telik, nem tekintik természetesnek az esőt. Az esőre hivatkozva elmaradnak az óráim az egyetemen, és potyára megyünk egy fedett wayang-előadásra, mert az eső miatt a mester nem jön el. Janónak, aki bőrtárgyakat kezdett varrni az egyetemen, mától kétszer kell lefestenie a tárgyak élét,  mert az eső miatt nem fog eléggé a festék. Ria, yogyai magyar barátnőm egy szőke, holland turista cicáról mesélt, akivel az éjszakában összeakadt. A csaj hosszas akcio utan összejött az aznap esti indonéz rockzenekar frontemberével. Néhány nappal később, mikor végetért a nyaralás, a rocksztár gálánsan felajánlotta, hogy kiviszi a repülőtérre. Majd amikor a csaj nem hivott taxit, várt becuccolva, egy sms-ben kimentette magát, hogy az eső miatt nem teheti!

Minden sarkon egy szabo, de varratni uri passzio...

Az eso az uszodaba jarast is elmosta, helyette aerobiccal probalkozom. Az aerobic ora azonban minden, csak nem sport :) A legalis seggriszalas kituno, titkos terepe! A tanctanar szigoruan ferfi. Esetunkben egy szteroidos műizmokat növesztett, am mozgasat tekintve meglehetosen feminin fitnesszguru. Tiz seggriszalasra jut egy labemeles, es a szexibb seggriszalasokat hangos sikolyok kiserik. Eloszor a guru sikolt „uh, uh!”, es lelkesen sikolt utana a nősereg. Ezek a nők, akik egesz nap hajukat es nyakukat elfedo kendoben es hosszunadragban kozlekednek, sokkal ugyesebben riszalnak, mint mondjuk en. Mondjuk ebben annak is szerepe lehet, hogy egyreszt en sportolni jottem... masreszt barmikor riszalhatok, amikor akarok. Osztonosen jon beloluk a noiesseg, annak ellenere, hogy eletuk fontos terepei: a csalad, az iskola, a ferjek hosszu hadjaratot folytattak azert, hogy elfedjek, titkoljak. Megnyugtato, hogy azert nagyon is nők ők, már csak azt kell kideritenem, hogy hol jottek erre rá... :) 

A szegénynegyedek, mint Kelet Ázsiában általában, Jogjakartában is a csatornák mentén épülnek. Négy-öt csatorna folyik át Jogján, mindegyik mentén lépcsőzetesen, meredeken sorakoznak a házak, egészen a folyóig. A kis, kacskaringós sikátorok a vízhez vezetnek, amiben mosnak, fürdenek, kakilnak. Minden nap, amikor a hidakon áthaladok, a motorról  az út helyett a folyóparti sürgés-forgást figyelem. Már többször majdnem karamboloztam emiatt. A vízen óriási, bambuszból tákolt dobozok úsznak, és fél- vagy teljesen meztelen férfiak nyitogatják, pakolják a szállítmányt jobbra-balra. Még nem sikerült rájönnöm, hogy mi van a dobozokban, de azt hiszem, hogy szemét. A szemétből válogatják ki, és mossák, ami még használható. Már régóta tervezem, hogy bejárom az egyiket.

Miután leparkolom a motort, és átverekszem magam a négy sávos úton, nem találom a levezető utat. A domb tetején sorfalat alkotnak az autószerelő műhelyek, hiába keresem közöttük a lefelé vezető utcákat. Közben már az összes, földön fekvő autószerelő melegen üdvözölt, és benézett a szoknyám alá. Végül rájövök, hogy a sikátorok az autószerelő műhelyekben végződnek! Ha a folyótól a sok-sok, meredek lépcsőn feljössz, a műhelybe érkezel. Átléped a gumikat, akkumulátorokat és a földön bütykölő szakikat, és csak ezután érsz ki az utcára. Végül találok egyetlen utcát, a híd mellett, amin egyenesen bejutok. A házak egymás hátán, több emelet magasan álló bambusz és palatákolmányok. 30 négyzetméteren lakik egy egész család. Olyan színesek, mint egy óvodaudvar.

Minden centiméter tér hasznosítva van: a folyó felé vezető lépcsőn hül a leves, a lépcső alatt kelnek a kiscsirkék, fölöttük szárad a ruha. Ahogy lefelé haladok, egy család hadokló kiscsibét gyászol (csalódottan lökdös). Az egyetlen sárgát. Nem csak a házak, minden kisállat festett. Legmenőbb a neonzöld csibe és a bugyirózsaszín nyúl. Úgy látszik, itt egy kiscsibe is ér valamit. A városban amúgy nem számít az állatélet és állathalál. A piros lámpánál sokszor várakozunk olyan motor mellett, amiről tíz, lábánál felkötözött, fél vagy egészen holt csirke lóg. A teheneket csomószor két rétegben pakolják fel a kisteherautó platójára: egy sor fekszik, és felette egy sor áll.

 A csatornánál csendélet: az egyik parton, gyékényen, egy család napozik: fiatal apuka eteti banánnal a lány ölében ülő kisbabát. A folyóban valaki kakil, a túlpart betonperemén egy kisfiú próbálja eregetni a sárkányát, de egyáltalán nincs szél, negyven fok van, a sárkány nem repül, minden próbánál a vízbe zuhan, és most már nem is fog, mert csuromvíz. De a kisfiú rendületlen.

Visszafelé épp elcsípem a napi öt imaidő egyikét. Itt a mecset is tíz négyzetméteres. Jó magasan, már majdnem a domb tetején áll, teljesen nyitott, a vízre látni a bambuszoszlopok között, nagyon szép. Imaidőben fényképezni nem merek. Pár férfi bágyadtan térdel, néhány öreg SZTK szemüveges alszik a sarokban. A nők a szélesebb utcasarkokon lévő, árnyékos közösségi házakban üldögélnek (két pad és egy palatető). Kérdezem őket, szeretnek itt lakni? Nagyon szeretnek, hangzik a válasz, és azt is tudják, hogy Magyarország „Európa timor” (keleteurópa).

Az előző levélben bemutatott batiktanárom, Budi már sosem fogja megtudni, hogy mit jelent a neve magyarul, mert tegnap este meghalt. Indonézül Mati a halál. Janó mindig hasonló értelmű magyar szavakra asszociálva jegyzi meg az indonéz szavakat. Nekem nem megy ez a módszer. Kérdeztem őt, hogy a Mati mire hasonlit? Azt mondta, semmire. Ez a szó halál hangulatú, könnyű megjegyezni. Ma reggel hajnalban érkeztem az egyetemre, mert Janó angolt tanítani ment egy iszlám középiskolába, és előtte eldobott motorral. A túl korai reggelt netezéssel töltöttem, amikor Izmi, az eddig be nem mutatott, butuska, de annál jobb szándékú titkárnő odajött hozzám a hírrel, hogy Budi meghalt. Indonéz módra, mint mindent, ezt is azzal az idétlen röhögéssel közölte, ahogy tegnap azt, hogy milyen jót búvárkodott. Ezért először azt hittem, hogy viccel. Sajnos nem viccelt. Azt is mondta, hogy „Budi halálra dolgozta magát, tegnap ötig bent volt az egyetemen”, utána fáradtan hazabotorkált és meghalt – erre európai fejjel kérdezem, hogy reggel ötig? „Nem: délután ötig.” Úgy látszik, itt tényleg ember feletti erőbedobás a napi nyolc óra munka, egyeseket a sírba is visz. Hiába a testi erő. Mi teszi? Klíma? Genetika? Nem tudom.

 A kortalannak látszó Budi, mint kiderült, 49 éves volt, és Bolondok napján született. Ezt akkor tudtam meg, amikor az egyetemi delegációval tartottam, hogy tiszteletemet tegyem a családi háznál. Ugyanolyan neon szinű papirdobozokban tukmálták az émelyítően édes kaját, mint bármelyik „Pestán” (ünnepen), és az emberek nagy része nem emlékezni jött, hanem „katasztrófa – turistának”. Furcsán keveredtek a halálhírre, valószínűleg régi szokás szerint összegyűlő nénikék, (hasonlóak azokhoz a temetőjáró zsidó öregasszonyokhoz, akik mindenki temetésén ott vannak) és a bajszos, nagyseggű egyetemi titkárnők. Utóbbiak majd fellökték egymást, úgy tulakodtak, hogy előbb lássák a letakart, de nyitott koporsóban fekvő Budit. Fényképezték a mobiltelefonjukkal, majd mutogatták egymásnak a képeket. Futótűzként terjedt a hír: a feje kék! Közben az egyszerre komikus és szörnyű „jelenet” mellett ott ült és zokogott a szomorúságba süppedt feleség, és mellette némán, erősen fogadta a tömeg személytelen, ceremoniális részvét-nyilvánítását egy okos szemű, tizenéves lány. Az arca pont olyan, mint a papájáé. Eltűnődtem azon, hogy minden kultúrafüggő-e, vagy vannak általános emberi dolgok? Mi van a szomorúsággal? Jó az nekik, hogy a férjük, apjuk halála napján több száz ember a kertjükben tolong, rájár az ingyen kajára és meleg kézfogását adja? Vagy a tradícióknak köze nincs ahhoz, hogy nekik mi jó? Persze itt már nem is a tradíció van önmagában, hanem, - mint a sirató nénik és a mobiltelefonos titkárnők,  - vegyülnek az egymástól idegen dolgok.

 Erre a turmixra jó példa, hogy hogy néz ki itt egy Pláza. A díszlet, a dizájn épp olyan steril, fényesre és csillogóra suvickolt, mint nyugaton. A plakátokon fehér modellek diktálják a divatot. A fotocellás ajtónál legóruhás rendőr ellenőrzi a táskákat (gondolom, a bombatámadások óta). A kávét és a dunkin donutst aranyáron mérik. Egy idonéznek megfizethetetlen. Ez a konzervdoboz, a hivatalos üzletek szintje. De közben a kis indonézek a plázában is a saját képükre formálják a teret: a doboz közepén, a pláza minden emeletén befoglalják az üres placcot. Itt egymás hegyén-hátán burjánzanak az apró árusok: csajok válogatnak a bizsuban, dagadt nagybácsik bizsergetik magukat a kipróbálható masszázsfotelben, rázkódnak a fogyasztó-gépen. Tiszta piac. És folyton átpakolják, egy hét múlva már nem találod meg ugyanazt az árust.  Hát így.

 Most, hogy Budi meghalt, nem tudom, mi lesz a batik-karrieremmel. Az Ibuk nem nézték túl jó szemmel, hogy miért van ott valaki, akivel hivatalból nem kell foglalkozniuk. Lehet, hogy beköszönt az autodidakta korszak, megveszem a szerszámokat, és otthon keverem a mérget.  Mindenesetre az elkezdett mű rajzát még megmutattam Budinak, és nagyot nevetett rajta. Ezt megpróbálom nagyon szépre csinálni. Mangók vannak a képen, és a mangókon mindenféle indonéz figurák mászkálnak: rizsföldi munkás, anyuka csecsemővel, elkendőzött kislány,  motorbiciklista, csirke, macska, patkány, hangya.  

Bekoszontott az esos evszak, es kész az első batik-dizájnom, amirol kulonbozo nezeti kepeket küldök! Különböző részeit összehasonlítva kéretik alaposan megfigyelni a fejlődést! Mielőtt elhamarkodottan itéltek, jobb, ha szólok: a kezem, a kis pipettám, a viasz és az anyag nem lettek sokkal jobb barátok. Csak annyi történt, hogy rájöttem, minden a viasz hőmérsékletén, és a pipettán múlik. Ki kell választani egy jó pipettát (ez a legnehezebb, mert az eszközök agyonhasználtak) aztán begyújtani a rakétát, és kivárni, hogy éppen jó állaggal folyjon a viasz. És akkor arra folyik, amerre mindannyian akarjuk. Azt hiszem, az egyetem batik-stúdiója az egyetlen részleg, ahol igazi munka folyik. A gamelán zene, és a szinház tanszéken pl. a professzorok egész nap hűsölnek, cseverésznek (Janó mesterien tudja utánozni ezt a semmiről sem szóló, annál dinamikusabb és dallamosabb indonéz bisi-basát), és nagyokat alszanak a szőnyegen. Ha véletlenül odatéved egy diák, akkor feltápászkodnak, és tanitanak valamit. Ez azért is lehet, mert ez nem egy igazi egyetem, inkább továbbképző központ. Elvileg tanárok tanulnak itt. Gyakorlatilag minden részlegen van több tucat tanár, még több adminisztrátor, diákot rajtunk kívül még nem láttunk. Viszont minden héten végigvonul a „professzor-túristák” egy újabb delegációja. Kis fényképezőgépükkel mindent alaposan dokumentálnak, - leginkább a fehér diáklányokat – közben nagyokat mosolyognak, és a végén, „közös fotó ürügyén” a legbátrabbak megpaskolják a fehér diáklányok fenekét.  

Lakótársaink, Kees és Sebastian tapasztalatai alapján, - ők a legdrágább Jogjai művészeti egyetemen ösztöndijasok - az igazi indonéz egyetem abban különbözik ettől, hogy ott egyáltalán nincsenek tanárok és órák. Minden héten van valami „Pesta”. A szó, ami minden nyelven jelent valamit! Spanyolul ünnepet, olaszul verést, magyarul parasztbácsit. Indonézül ürügyet arra, hogy aznap ne csináljunk semmit.

A batik részlegen, szembemenve a közhangulattal, komoly munka van. (Azt hiszem, piacra is termelnek.) Vannak a nagyfenekű Ibuk, (nénik) akik nagy szakértelemmel nyomják a sorozatgyártást, és sürögnek-forognak a mindenféle természetes festékek és kemikáliák gőzében. És van Budi. Budi egyszemélyes intézmény. Ő a legnagyobb guru, a batikművész. Juliával, lengyel batikostársammal úgy döntöttünk, hogy Budi testesiti meg az indonéz sármőrt. Erős karok, feltűrt ingujj, őszülő halánték, ötven szavas angol szókincs! Onnan tudtuk, hogy beavatottak lettünk, hogy megmutatta a portfólióját: vaskos albumában batikkölteményekbe csavarta az elmúlt tíz év fehér ösztöndijas lányait! Hiteles a figura. Ezért inkább nem mondom el neki, hogy mit jelent a neve! A beazonosithatatlan korú Budi absztrakt korszakát éli: amíg mi tökölünk a hajszál-pontossággal, addig ő óriási vásznakra forró viaszt spriccel, csurgat, pacsmagol. A kreativitást értékeli, lelkendezik, amikor az elrontott, rossz helyre csurgott viaszpacából új mintát próbálok csinálni, „mintha szándékosan”. A munkát néha nehezíti, általában lehetetlenné teszi, hogy mellettünk batikol egy csapat indonéz tinédzser lány. Ők nem nagyon dolgoznak, nagyon helyesek, viszont végtelenített lemezként éneklik ugyanazt a két indonéz popslágert, stabilan hamisan. Közben persze sokkal ügyesebbek nálunk! A festékekből több fajta létezik, természetes és mesterséges színezők. Teáskannákban, termoszokban, lavórokban zajlik a kotyvasztás. Budi varázskézzel, kesztyű nélkül nyúl a mindenféle H N C Co Cl 0 1 2 3-akba. A kedvenc festékem egy olyan, aminek nem látható a színe, minden szín ugyanolyan fekete folyadék. Miután belemártod az anyagot, kiteríted a napra, és a festék színeződni kezd. A Naptól kapja a színét.

 Hétvégén filmforgatáson voltunk, önkénteskedtünk egy filmszakos egyetemista klipjében. Én egy megszeppent lányt alakítok, akinek túrós a háta. Julia piszkosan káromkodik velem lengyelül, (ez persze néma lesz) nagyokat gesztikulál, majd a végén kiüti a kezemből a köteg papírlapot, ami száz felé repül. A fél perces jelenet lassított felvétel, képzelhetitek, milyen művészien röpülnek ki a kezemből a papírlapok! A klip egy másik jelenetében Janó vigasztalja Tamást, a magyar srácot. Tamás egy rocksztárt alakít, egy katolikus templom lépcsőjén ül egy köteg piros rózsával, az esküvője napján, és várja a menyasszonyát, aki nem jön el. Egy vérbeli macsó nem állhatja a vigasztaló szavakat: lassított felvételen gurul a lépcsőn ellökött Janó, és bomlik szirmaira az elhajított rózsacsokor! Kis ízelítő az indonéz néplélekből! Így csordulnak túl a filmek a moziban, a sorozatok, a reklámok a Tv-ben, a ruhák a butikban, a képek a falon. A csöpögős etűdöket viccessé teheti, hogy állítólag a képek alatt az indonéz underground csillaga, a sejtelmes FFrau fog zenélni, akiről mi egyelőre csak annyit tudunk, hogy „egy csaj, aki Tom Waits stílusban énekel!!!!”

a csaj a myspacen:

http://music.myspace.com/index.cfm?fuseaction=music.singleplaylist&friendid=419526266

Hát ebből én is kérek! Megadtam az emailcímem a rendezőnek. Ha kész lesz, feltétlenül átküldöm a youtube linket, hadd égjünk!

Van még...

Sziasztok!
Itt nem esik a hó, csak fekete pernye száll az égből, ami mindent beterit. Az indonézek mindent elégetnek, ami az útjukba kerül. A várost délutánonként elboritja az égéstermékek bűze. Apu hazaér, és a sporthirek helyett éget egy kicsit. Szervest, szervetlent, műanyagot, agyonnyomott kiscsirkét, döglött patkányt. A patkányégetés egyébként szertartás: egyet-egyet felrobbantanak, példát statuálni. A patkány az indonézek szerint is okos állat, érti a dolog lényegét. Szervezett hulladék-feldolgozás nincs. Ez a Föld sorsa szempontjából is aggasztó, minket most mégis inkább abból a szempontból érint, hogy nincs mese, égetnünk kell! Az elmúlt három hét alatt kiderult: a „bulé” (fehérember) nem szervetlen anyagok égetésére termett. Nekünk csak a papír ég el! Bár már felmerült bennünk a gyanú, hogy Apa a szomszédban valószinűleg nem gyufával és újságpapirral izzitja a tüzet. :)….. Nem maradt hát más, mint, hogy minden reggel felnyaláboljuk a szervetlent, és sűrű sóhajtások közepette, kifinomult környezettudatos énünkkel együtt ráhajitjuk a sarkon lévő szemétdomb tetejére. Kees, a praktikus ausztrál lakótárs kidolgozta a tervutasitásos rendszert: gyűjtsük külön a papirt, külön a műanyagot, a fémet és a kaját. Hogy a kaját majd ő minden nap elássa a kert végében! Amikor már öt napja fúzionált a rohadt mangó és a kávézacc, és a patkányok már a spájzban voltak, megdontottuk a rendszert. A szemétdombnak egyébként, mint minden népmesében, a miénkben is van egy mélyebb jelentésrétege: neki köszönhetjük, hogy hazatalálunk. Sok-sok egyforma kerités, macska, banánfák, halsütöde, rizsföld, mecset, mosoda, mangóárus és motorszerviz után végre felbukkan a saját szemétdombunk! Valahogy tartja a formáját, nem lesz sem nagyobb, sem kisebb. Időnként azon is éget valaki egy kicsit, hivatásszerűen. A szemétdombnál balra fordulunk, még két kanyar, sok kakas és tyúk bevétele után hazaértünk! Tegnapelőtt Janó elütött egy galambot. Az utcánkban történt, néhány házzal a sajátunk előtt. Valahogy nem működött jól az életösztöne. Csúnya, szürke, nagyvárosi galamb volt, pont, mint a Moszkva téri. De hát akkor is…. hirtelen nem tudtuk, hogy mit csináljunk, cserbenhagyásos gázolás lett :(. Csak a szárnyát találtuk el, még tovább repült, de később, amikor visszafelé mentem, láttam, ahogy a gazdája elvágja a torkát, hogy ne szenvedjen. Közben az „Ibuk” – az utca öregasszonyai csúnyán szitkozódtak, talán átkokat is szórtak rám Javai nyelven, amiből tényleg egy szót sem értek. Ha valami igazán jelentőségteljeset akarnak közölni, azt nem indonezul, hanem jávaiul mondják. Az atkot megsemmisitendo, este vettünk nekik egy nagy tortát. Helyreállt a jószomszédság. Igy legalább kiderült, hogy bár a galamb is csemege, a Brownies árfolyama meg magasabb. Hmmm, jó tudni.... Nem nagyon tudjuk úgy bevenni a kanyart, hogy ne guggoljon a házakat a rizsföldektől elválasztó patakban egy-két pucér seggű Ibu. Kakilnak. Eleinte nem tudtam, mi a nagyobb udvariatlanság, ha köszönnek vagy ha nem köszönnek az embernek, amikor az utcán szarik. Aztán amikor előre integettek, úgy döntöttem, hogy a pucér seggel guggolás az indonéz társadalomban nem a privát szféra része. Furcsa ahhoz képest, hogy a női haj, a váll, ne adj isten a comb szigorúan bizalmas ügyek. :)

Később benéztünk egy underground-kocsmában ami majdnem pont olyan, mint egy pesti romkocsma, csak Jogjakartai kiadásban: egy csatorna partján áll, csajozás és chillezés végig a part mentén, kiszuperált, szedett-vedett kanapékban. Vicces, hogy az alternativ szubkultúra tök ugyanogyan helyeket termel ki a világ masik végén. A megfigyelő-alkatok egy labilis bambuszhidról lógatták a lábukat a csatorna felett. A kocsma mélyén valami sok tagú, indonéz alter zenekar nyomult (az a tipus, akin csak mi röhögünk) A legmenőbb a rózsaszin akkusztikus gitár, a gazdájáról nem tudtam megállapitani, hogy fiú vagy lány, leginkább Gálvölgyi János női parókában. A kongadobos srác a transzba esés szélén, kiforditott szemekkel, orrhangon hörög. Az est fénypontjai mégis a különféle „kopi”-k! Végre kiderült, hogy az indonézek mivel ütik ki magukat. A kopi kávét jelent, és minden sarkon van egy kopis bódé, ahol erőtlen, émelyitően édes, tejporos löttyöt adnak. De a romkocsmában a kopi az alkohol fedőneve. Teljesen illegális, Kopi Standard, Kopi Mata Hari, Kopi Jumbo. Ha ezeket rendeled, feketekávét kapsz mickey-egeres csészében, és a forró fekete leple alatt még gőzölög egy-két felesnyi, bizonytalan eredetű tisztaszesz. Szaga, mint az orvosi alkohol. Gyanútlanul egyből berendeltünk egy Jumbot, a duplafelest. Az első kortynál eldőlt, hogy korai az öröm, ezt nem szabad következő kortynak követnie! Elkezdtem batikolni és Wayang bábfigurát kalapálni. Egyelőre mindkettő bénán megy, de napról napra jobb. Furcsa a sorrend, mert úgy csinálok bábot, hogy még egy előadást sem láttam. Ez nem jó. Állitólag mindig teliholdkor játsszák a Ramajanát, Prembananban, egy régi, Buddhista templom kertjében. Addig ugatom a holdat. A wayangbábuk bőrre készülnek, én egyelőre kartonon gyakorlok. Apró szerszámokkal apró vonalakat és pontokat („Pupu-An”-okat :) ütök a papiron. Jó érzékkel egyből „a gonosz király bölcs tanácsadóját”-, egy negativ szereplőt osztott rám a mester. Őt kell kikalapalnom. Nem rossz. Onnan lehet tudni egy szereplőről, hogy gonosz, hogy fennhordja az orrát és kiáll a szemfoga.

 így állok: a kész figura Tokok, a gonosz tanácsadó. Ez még kartonból van, de a következő kliens már kecskebőrből, ott gubbaszt a nehezék alatt. Mellette a szerszámaim...

Ő Puriwanto, a wayangmesterem. A legnyugodtabb indonéz, aki jobban szeret a wayanggal játszani, mint késziteni, de azért megtanít...

Masodik poszt

Sziasztok,

 Újra irok. Megúsztuk a földrengést. Ma Janó kaval-fejes fuvolája és az argentin tangó szivhez szóló gitáros kombója egymillió rupiát gyűjtött a főutcán, a földrengés áldozatainak. Sok ugyan a nulla, ez mégis csak húszezer forint. Ami itt nem kevés, kétszer annyi, mint egy átlagos havi fizetés Az egyik egyetem szervezte a kéregetést, főleg a fehér, időmilliomos ösztöndjasok és az indonéz „alter” fiatalok kéregettek. Vicces, hogy a húsz szimplán csak kéregető ember összesen keresett annyit egy nap alatt, mint Janóék két óra alatt az utcazenével. De a legviccesebb, hogy amikor beszaladtak a Mc Donaldsba beváltani az aprót, és egyedül hagytak a „Gempa Bumi Szumatra” feliratú doboz mellett, én öt perc alatt kerestem még százötvenezret. Azért az elég elképesztő nekem, hogy ilyen nagy a szolidaritás és a bizalom. Fel sem merül az emberekben, hogy a pénz nem oda jut, ahova ők szánják. Állitólag nagy a korrupció, az emberek kiábrándultak, és a politikát itt is piszkosnak látják, de ezt a szintet ez nem fertőzi. Amikor gyanakodva kérdeztük indonéz ismerőseinket, hogy szerintük tényleg Szumátrára jut-e a pénz, nem is értették, hogy mire gondolunk. „Ma ott reng, holnap itt reng- muszáj segiteni”- ilyen egyszerű ez  itt. Az is jó, spontán teszt volt, hogy éppen a Mc Donalds előtt zenéltek, ahova leginkább a fehér, „kaja-sokkos” turisták járnak. Egyetlen turista dobott pénzt a dobozba, 100 rupiát (talán 2 forint). Egyébként a kéregetés itt életforma, és rengeteg módja van, szinte minden nap megismerek egy újat. A legviccesebbek a piros lámpánál a motort körbetáncoló, kifestett transzvesztiták és a mindenféle hangszereken csörgő bohócok. Itt még a koldusok fegyvere is a mosoly és a nevettetés. Éles kontraszt a budapesti utcákhoz képest. Persze itt az évnek nincs olyan időszaka, amikor megfagyhatsz az utcán, és ha jó helyen heveredsz le egy gyékényre, viszonylag jó éjszakád lesz. A koldulás azt hiszem, legális, a koldusokat nem zargatja senki, de a gyerekkoldulást szankcionálják: csomó piros lámpánál ki van irva, hogy ne adj pénzt gyerek koldusnak, szűntessük meg a gyerekkoldulást. Lehet, hogy a mögött van valami szervezett maffia, és az ellen lép fel az állam, de lehet, hogy csak szimplán a gyerekek védelmében. Nem tudom. Tegnap végigmotoroztam a városon, Janónak halálfélelme volt mögöttem, mert gyorsan mentem, de kicsit még bizonytalanul. Határozottan menni viszont muszáj, máshogy nem lehet életben maradni ezeken az utakon, ahol együtt halad motor, autó, teherautó, becak (ez a riksa-féleség), lovaskocsi. Ezeket kell folyamatosan kerülgetni, nincs semmi szabály és nincs udvariaskodás. Belenézel a tükörbe, ha szabad az út, kivágsz, ha valaki eléd jön, dudálsz. Valahogy mégis mindenki óvatos, figyel, inkább a határozatlanságot nem értik, a dudából értenek.

A földrengéses akció kapcsán kicsit beleláttam az indonéz „undergroundba”. Iszonyú vicces. Vespákon és mindenféle, kiszuperált motorokon közlekednek, a százéves motorok maguk is műalkotások, punk és rocker jelekkel, kecskekoponyákkal, állatprémekkel. Az alter haj hosszú és csatakos, de valahogy az istennek nem akar összeállni rasztába, elnyűtt strandpapucsban vagy Converse tornacipőben csoszognak, a vagány lányok meg persze lázadón ujjatlanban, fejkendő nélkül, transzba esve ütik a konga-dobokat.  

Ma voltam az első batik-foglalkozáson az egyetemen, egyelőre úgy tűnik, ez a dolog működik, szivesen fogadtak, nem kérték a Schutz-passomat. Párszor jól összeégettem a kezem a viasszal, de azt hiszem, ez a dolog jól fog menni.

 Van már egy polcunk és egy asztalunk. Tegnap reggel arra ébredtünk, hogy egy fülig sáros ember szörnyű robajjal a rizsföldünket túrja. Ebből levontuk a következtetést, hogy hamarosan a trágyázás következik. Viszlát idilli táj, viszlát falusi örömeink? Egy napig azt hittük, hogy lett egy kiscicánk („kucsing kecsil”) – végre egy állat, amivel tudunk mit kezdeni - aztán kiderült, hogy a szomszédé. Annyira koszos volt, hogy alig látszott ki a szeme. Kees, az ausztrál lakótársunk benyomta egy vödör vizbe, kicentrifugázta belőle a bolhákat. Ma már ugyanolyan koszos, mint volt. Itt igazi scifi egy kismacska élete: folyamatosan menekül a fejét csipkedő csirkék elől, a macskát nem ismerő motorok elől, egyensúlyoz, hogy igyon, de bele ne essen a sebesen haladó csatornába, ami az utcát és a rizsföldet elválasztja. Voltunk a batik-negyedben, ahol wajang-bábkészitő műhelyek is vannak, de egyelőre nem sikerült mestert találni, akitől tanulni lehet.

 Tegnap este volt egy európai-buli, ahol végre megkóstolhattam a sokat emlegetett indonéz bort: szőlőaroma, karamell és ismeretlen E-k émelyitő keverékét. A parti csendes-ülősnek indult, de különös végkifejlete lett, amit mi már nem vártunk meg: megjelent négy nagyon részeg, nagyon kivetkőzött indonéz lány, akik fehér pasikat akartak fogni. Magyar ismerősünk, Tamás – aki tegnap épp azt magyarázta, hogy Jogja neki a világ legnagyobb partivárosa – fel is szedett egyet, és még két lány buléra talált. Harmadikuk a földön fetrengve azt kiabálta, hogy szar a parti, nem lehet táncolni. Ha kultúrák találkoznak, abból mi nem sül ki? A mi konyhánkban éppen Brownie sül, „brownie-kukup”-ból (porból). Sütő nincs, Janó fejlesztése, hogy két serpenyőt egymásra borit, és ide-oda forgatja. Az utcánk gyerekei az ajtóban állva, tátott szájjal figyelik. Az utcánk gyerekei egyre kiváncsibbak és egyre bátrabbak. Minden induláskor és hazatéréskor óriási gyereksereg fut a motorunk után, azt kiabálják, hogy „mister, missis, mister, mississ!!!” Vigyázni kell, hogy el ne üssük a kis hároméveseket. Ma, miközben zuhanyoztam, a legmenőbb az ajtót döngette, hogy missis-missis. Az a baj, hogy egyészt még nem tudok annyira indonézül kommunikálni, hogy megértessem magam velük, másrészt bevallom, legalábbis a zuhany alatt kicsit sokkolt az ismerkedésnek ez a formája. Dolgozom az ügyön. 

Ma kaptam egy munkát három napra, egy gazdag indonéz nővel kell angolul beszélgetni, minden nap két órát. A három napért összesen majdnem annyit kapok, mint a földrengés áldozatai Janóéktól: azaz egy átlag havi fizetés kétszeresét.