Az előző levélben bemutatott batiktanárom, Budi már sosem fogja megtudni, hogy mit jelent a neve magyarul, mert tegnap este meghalt. Indonézül Mati a halál. Janó mindig hasonló értelmű magyar szavakra asszociálva jegyzi meg az indonéz szavakat. Nekem nem megy ez a módszer. Kérdeztem őt, hogy a Mati mire hasonlit? Azt mondta, semmire. Ez a szó halál hangulatú, könnyű megjegyezni. Ma reggel hajnalban érkeztem az egyetemre, mert Janó angolt tanítani ment egy iszlám középiskolába, és előtte eldobott motorral. A túl korai reggelt netezéssel töltöttem, amikor Izmi, az eddig be nem mutatott, butuska, de annál jobb szándékú titkárnő odajött hozzám a hírrel, hogy Budi meghalt. Indonéz módra, mint mindent, ezt is azzal az idétlen röhögéssel közölte, ahogy tegnap azt, hogy milyen jót búvárkodott. Ezért először azt hittem, hogy viccel. Sajnos nem viccelt. Azt is mondta, hogy „Budi halálra dolgozta magát, tegnap ötig bent volt az egyetemen”, utána fáradtan hazabotorkált és meghalt – erre európai fejjel kérdezem, hogy reggel ötig? „Nem: délután ötig.” Úgy látszik, itt tényleg ember feletti erőbedobás a napi nyolc óra munka, egyeseket a sírba is visz. Hiába a testi erő. Mi teszi? Klíma? Genetika? Nem tudom.

 A kortalannak látszó Budi, mint kiderült, 49 éves volt, és Bolondok napján született. Ezt akkor tudtam meg, amikor az egyetemi delegációval tartottam, hogy tiszteletemet tegyem a családi háznál. Ugyanolyan neon szinű papirdobozokban tukmálták az émelyítően édes kaját, mint bármelyik „Pestán” (ünnepen), és az emberek nagy része nem emlékezni jött, hanem „katasztrófa – turistának”. Furcsán keveredtek a halálhírre, valószínűleg régi szokás szerint összegyűlő nénikék, (hasonlóak azokhoz a temetőjáró zsidó öregasszonyokhoz, akik mindenki temetésén ott vannak) és a bajszos, nagyseggű egyetemi titkárnők. Utóbbiak majd fellökték egymást, úgy tulakodtak, hogy előbb lássák a letakart, de nyitott koporsóban fekvő Budit. Fényképezték a mobiltelefonjukkal, majd mutogatták egymásnak a képeket. Futótűzként terjedt a hír: a feje kék! Közben az egyszerre komikus és szörnyű „jelenet” mellett ott ült és zokogott a szomorúságba süppedt feleség, és mellette némán, erősen fogadta a tömeg személytelen, ceremoniális részvét-nyilvánítását egy okos szemű, tizenéves lány. Az arca pont olyan, mint a papájáé. Eltűnődtem azon, hogy minden kultúrafüggő-e, vagy vannak általános emberi dolgok? Mi van a szomorúsággal? Jó az nekik, hogy a férjük, apjuk halála napján több száz ember a kertjükben tolong, rájár az ingyen kajára és meleg kézfogását adja? Vagy a tradícióknak köze nincs ahhoz, hogy nekik mi jó? Persze itt már nem is a tradíció van önmagában, hanem, - mint a sirató nénik és a mobiltelefonos titkárnők,  - vegyülnek az egymástól idegen dolgok.

 Erre a turmixra jó példa, hogy hogy néz ki itt egy Pláza. A díszlet, a dizájn épp olyan steril, fényesre és csillogóra suvickolt, mint nyugaton. A plakátokon fehér modellek diktálják a divatot. A fotocellás ajtónál legóruhás rendőr ellenőrzi a táskákat (gondolom, a bombatámadások óta). A kávét és a dunkin donutst aranyáron mérik. Egy idonéznek megfizethetetlen. Ez a konzervdoboz, a hivatalos üzletek szintje. De közben a kis indonézek a plázában is a saját képükre formálják a teret: a doboz közepén, a pláza minden emeletén befoglalják az üres placcot. Itt egymás hegyén-hátán burjánzanak az apró árusok: csajok válogatnak a bizsuban, dagadt nagybácsik bizsergetik magukat a kipróbálható masszázsfotelben, rázkódnak a fogyasztó-gépen. Tiszta piac. És folyton átpakolják, egy hét múlva már nem találod meg ugyanazt az árust.  Hát így.

 Most, hogy Budi meghalt, nem tudom, mi lesz a batik-karrieremmel. Az Ibuk nem nézték túl jó szemmel, hogy miért van ott valaki, akivel hivatalból nem kell foglalkozniuk. Lehet, hogy beköszönt az autodidakta korszak, megveszem a szerszámokat, és otthon keverem a mérget.  Mindenesetre az elkezdett mű rajzát még megmutattam Budinak, és nagyot nevetett rajta. Ezt megpróbálom nagyon szépre csinálni. Mangók vannak a képen, és a mangókon mindenféle indonéz figurák mászkálnak: rizsföldi munkás, anyuka csecsemővel, elkendőzött kislány,  motorbiciklista, csirke, macska, patkány, hangya.